Egyszer volt, hol nem volt, volt egy gazdag örmény. De az olyan gazdag volt, hogy azt se tudta, mije van. Hanem gyermeke már nem volt egynél több, s azt is Vertánnak hívták. Bezzeg, hogy meggyűlt a baja a furcsa nevével, mert a falusi gyerekektől nyugodni sem tudott a sok csúfolódástól. Nem is tett egyebet egész nap, csak az apja vett neki nyilat, parittyát, hát örökös-örökké avval célozgatott. A falusi gyermekeket pedig kerülte. Meg is tanult annyira célozni, hogy a madarat reptében lelőtte. Amikor legénysorba került, azt mondja az apjának, hogy vegyen már neki igazi puskát. Ahogy za apja megveszi a puskát, azt mondja az anyjának, tarisnáljon fel neki s süssön hozzá anyatejből gyúrt akármilyen kicsi pogácsát, hogy menjen ő el igazi, nagy vadászatra, hiszen elég nagy már ahhoz. Jól van, hát úgy akarta a fiú, hát úgy legg. Avval útnak indul, bévetődik egy rengeteg, nagy erdőbe, s puskavégre vesz egy farkast. Megszólalik a farkas s azt mondja:

- Meg ne lőj, Örmény Vertán, ha jótettedért jót vársz tőlem, inkább fogadj a társaságodba!

Volt, hol nem volt, egy szegény ember. Sok gyereke volt. De annyi gyereke volt, mint a rostán a lyuk, s három szöggel annál is több. Egyszer azt mondja a feleségének:

-          Asszony, elmegyek, megölöm az Istent, amiért ezt a sok gyereket adta, de kenyeret nem adott.

Fogja a kalapácsot meg a baltát. Ahogy ment, találkozott a szent Istennel; koldusruhában volt.

-          Hová mégy, szegény ember?

-          Megyek megölni a szent Istent, mert sok gyereket adott, de kenyeret nem adott nekik.

-          Na – mondja – nesze ez a szamár. Ez a szamár olyan, hogy ha azt mondod neki, „Szarj pénzt, szamaram!”, akkor pénzt szarik.

No, elindult hazafelé. Hol esteledett rá, hol sem, éppen a komájánál. Betér a komájához:

-          Jó estét, komám! Adj szállást egy éjszakára!

-          Adok, komám – mondta.

-          De vigyázz a szamaramra, nehogy azt mondd neki: „Szarj pénzt, szamaram!”

Egyszer csak gondolkodóba esett a komája. „Vajon miért mondta, hogy ne mondjam a szamarának, hogy szarjon pénzt?”

Élt nagyon régen egy szegény cigány. Olyan nagy tolvaj volt, hogy párját ritkította. Egyszer pontosan éjfélkor elindult egy paraszthoz, hogy ellopja két szép lovát. Amint ment, mendegélt, összetalálkozott az ördöggel.

-    Hová mész, jó ember?

-    Ahhoz a paraszthoz megyek, hogy ellopjam a lovait.

-    Hogyan lopod el a lovakat?

-   Hát, beugrok a kertjébe, széjjelnézek, s ha nem látok senkit, akkor bemegyek az istállóba. Elkötöm a lovakat, felpattanok az egyikre, és eltűnök. Hát te hová mész?

-     Ugyanahhoz a paraszthoz, hogy megegyem a máját.

Egy cigány, aki muzsikálni járt, egy éjszaka kicsit pityókásan jött hazafelé a lakodalomból. A zsebei tele voltak kalácsmaradványokkal, amit az asztalokról szedett le, hogy majd hazaviszi a gyerekeinek és a feleségének, de volt nála egy üveg borocska is. Ahogy ment keresztül az erdõn, beleesett egy mély verembe. Megütötte magát nagyon, óbégatott, jajveszékelt, ahogy csak a torkán kifért: jaj, jaj, jaj, jaj! Amikor a jajgatást meghallotta a farkas, elindult rögtön a verem felé, hogy fölfalja a csapdába esett áldozatot, mert éhes volt rettenetesen.
- Hé, ki van ott lenn a veremben?
- Én vagyok az, a muzsikus cigány!
- Azt mondod, tudsz muzsikálni?
- Tudok.
- No, húzd el akkor a nótámat!

Egy udmurt üldögélt a tóparton, és kötelet font. Egyszer kijött a tóból egy igencsak apró emberke.

Az Emei-hegyen, a Jáde-lány sziklákba ékelődve bújik meg a Jáde-lányok tava. Vize olyan tiszta, áttetsző, mint a tükör. Arrafelé a négy évszak változatlanul telik egész évben. A Jáde-lányok tava történetének pedig ugyanolyan végtelen hosszú a folyása, akár a folyó vize, amely most egyenesen ideér.