Az Ég Déli Kapujánál bíbor-vörös palotában lakik az öreg Jáde-császár. A császárnak tíz lánya van, az emberek úgy hívják őket: a tíz tündérlány. A legkisebbik Tizedik Hugica, akit az emberek úgy neveznek: a tizedik kislány. A tíz tündér a Kényelem Palotájában lakik. A palota csodálatosan díszes: aranycserép a tetején, alabástrom jáde-kőből a gerendák, achát ülőkék, nyolc drágakőből az ágyak, vörös ékkőből az ereszalja, s faragottak, festettek a szemöldökfák. A Kényelem Palotáját környező Császári Virágoskertben soha nem hervadó, bűbájos virágok nyílnak, jáde-zöld mező sarjad.

Egyszer a nővérek a palotában unatkoztak, és arra az elhatározásra jutottak, hogy kimennek játszani a Császári Kertbe. Ahogy mentek, nagy tornyos épület előtt haladtak el, aminek az ajtaja fölé négy szó volt írva: Felhők alatt virágzó tavasz. Eredetileg az épületet a Változatlan Tavasz Palotájának hívták. Aki felment a Változatlan Tavasz Palotájába, láthatta az emberek lakta világ tájait.

Kilencedik Nővér azt ajánlotta, menjenek fel körbenézni. A legidősebb nővér izgatottan tiltakozott:

- Ennek a palotának egy Fehér Daru nevű legény a kapuőre. Királyi atyánk parancsa, hogy senkit ne engedjen fel szíre-szóra.

Tizedik Hugica könyörgött:

- Csak egy pillanatra menjünk fel megnézni!

A többi nővérek is támogatták kishúguk kérését:

- Nővérkénk, engedd, hogy felmenjünk és megnézzük az emberek lakta világ tájait. Ha királyi atyánk nem tudja meg...

Az idősebb nővér nem tudott ellenállni húgai kérésének. A lánytestvérek csoportja rávette az ifjú Fehér Darut, engedje fel őket a toronyba. A lányok az alabástromkőből készült korlátnak támaszkodva lenéztek a felhők alatti földre, s hallj csodát, mit látnak? Folyókat, tavakat, hórihorgas sziklás hegyeket, házakat, megművelt földeket. Mindezt titokzatos, halvány rózsaszín pára vont be. Nem sokkal később a pára eloszlott, és egy hatalmas, jégmadár-zöld, azúr színű, csodálatos hegy bontakozott ki szemük előtt. Tizedik Hugica meglepődve mutatott a hegységre, s azt kérdezte:

- Az meg milyen hegy? Ilyen gyönyörűt!

Idősebb nővére válaszolt:

- Az bizony az ég alatti híres Emei-hegy!

A testvérek, amint meghallották, hogy amit látnak, nem más, mint a régi, híres Emei-hegy, egyik ámulatból a másikba estek.

A napsugarak beragyogták az Emei-hegy magaslatait, ahonnan hirtelen fehér felhő emelkedett fel. Szemvillanásnyi idő alatt ezüst hullámként fodrozódott, a hullámai dagadtak, s minden elmerült a hófehér felhőhabokban. Tizedik Hugica elbűvölve kérdezte:

- Nővérke! A hegytetőn az a hatalmas tenger hullámaihoz hasonló jelenség micsoda?

Második Nővér válaszolta:

- Az bizony nem más, mint az Emei-hegy híres felhőóceánja.

Ekkor a felhőóceánon kirajzolódott egy ragyogó, hétszínű sugárkoszorú, színei csodálatosan tündököltek, felülmúlva a Lét Szelleme palotájában lévő ötszínű fény erejét. Ez a tünemény Buddha fénye volt.

A ferde napsugárban az Emei-hegy különös szirtjei az égbe szöktek. A Qingyi, Min és Dadu folyók előttük kanyarogtak, s mint házakon a cserepek, a hegytetők úgy emelkedtek egymás mögött. A hegyeken a fenyők sötétzöldek, a ciprusok opálkékek voltak, a tekergő ösvények pedig belevesztek a felhőkbe. A buja növényzet, a hegyi virágok még inkább növelték az Emei-hegy páratlan szépségét. Mind e különlegességek élvezete közben Tizedik Hugica váratlanul felfedezett a mérhetetlen zöld kavalkádban valami igazgyöngyszerű csillogást. Ahogy jobban szemügyre vette, látja ám, hogy az egy tavacska, s a partja telis-tele színes virágokkal. Tizedik Hugica azt kérte:

- Nővérkéim, ha már az Emei-hegy ilyen fenséges, gyerünk a tópartra játszani!

A nővérek mindegyikének ez járt a fejében. A gondolatot tett követte, egyenesen az Emei-hegy felé repültek.

A mennyei tó látványa közelről még sokkal szebb volt, mint ahogy az égből látták. A tóparton mindannyian énekeltek, táncoltak: a legifjabb, Tizedik Hugica különösen boldogan ugrabugrált, miközben így szólt:

- Hol van az égben ilyen áttetsző víz! Vetkőzzünk le, s fürödjünk meg a tóban!

Ledobta ruháit, s beleugrott a vízbe fürödni. Nővérei is levetkőztek, s utánamentek a tóba. Énekeltek, vizet paskolva játszadoztak, örömük a tetőfokra hágott, szinte elfelejtették, hogy emberek között vannak.

Volt ott egy A-niu nevű legény, aki éppen fát vágott a hegyen. Amikor egyszerre lánycsapat nevetésének foszlányait hallotta, különösnek találta. Ezen a hegyen az utak keskenyek is, meredekek is, a gyógynövénygyűjtő öregembereken és favágó fiatalokon kívül más nem jár rajtuk, hogy lehet, hogy lányok jöttek a hegyre?

A hangok irányába egy magaslatra mászott, s mit lát? Tíz gyönyörű lányt, amint a tóban fürdenek. Istennőknek nézte őket. Azt gondolta, csak nem ők azok az égi tündérek? Amikor a lányok nem figyeltek oda, a hozzá legközelebb lévő halom ruhát magához ölelve elrejtőzött a fák között.

A tíz lánytestvér önfeledten szórakozott, ám hirtelen a levegő megtelt titokzatos harangzúgással, amely azt jelezte, elérkezett az Ég Déli Kapujának zárásideje. A lányok kijöttek a tó vizéből, s magukra kapkodták ruháikat. Tizedik Hugica azonban nem találta a sajátját. Nővérei is minden égtáj felé keresték, de ők sem találták meg.

Ekkor égzengésszerű robaj hallatszott fentről, s látták, hogy csukják az Ég kapuját. Nem várhattak tovább.

Tizedik Hugica nézte, ahogy nővérei elrepülnek. Nincs meg a ruhája, szállást is kellene keresnie, félelmében sírni kezdett.

Hát egyszerre, a ruhákat magához szorítva A-niu lépett elő az erdőből. Tizedik Hugica, amint megpillantotta, menten elöntötte arcát a pír szégyenében. A füves bozótba óvakodott, nem mert onnan kibújni. A-niu megszólalt:

- Tudom, hogy égi tündér vagy. Odafönn minden jó, miért jöttök az emberek közé?

Mire a kislány:

- Ha visszaadod a ruháimat, megmondom!

- Ha odaadom, elrepülsz.

- Add vissza a ruháimat, de tartsd vissza a felhő-cipőmet, anélkül nem tudok elrepülni!

A-niu visszaadta a ruhát, a lányka magára öltötte, majd megszólalt:

- Az égben harminchárom palotánk, kilencvenkilenc csarnokunk van, de nincs olyan csodálatos hegységünk, mint az Emei, és még inkább nincs ilyen áttetsző, kristálytiszta tavunk.

A-niu így válaszolt:

- Ha már ennyire szereted az Emei-hegyet, maradj is itt! Majd együtt járunk a hegyre fát vágni, a tóhoz énekelni, táncolni.

A kislány zavartan mondta:

- Nem maradhatok, mert ha királyi atyám megtudja, hogy lejöttem a földre, engem hibáztat. Add vissza felhő-cipőmet, bocsáss vissza, később majd újra visszajövök.

- Nem adom a felhő-cipőt, maradj itt, úgy viselkedem veled, mint az édes húgommal.

Tizedik Hugica meghányta-vetette magában A-niu szívélyes szavait, s végül beleegyezett, hiszen egyébként is megszerette ezt a vidéket.

Ettől kezdve együtt jártak fát vágni, földet művelni, a tópartra énekelni, táncolni és csodálatos életet éltek.

Egy napon is mindketten a tóparton szórakoztak, mikor hirtelen vihar kerekedett, az ég elborult, a föld elsötétült, madárraj menekült, s a felhő csúcsán arany vértben szellem állt. Az Aranyvértes Szellem kezét mellén összekulcsolva Tizedik Hugica felé fordult:

- A Jáde-császár tudomást szerzett róla, hogy egy tündérlány saját elhatározásából alászállt a halandók világába, nagyon megharagudott, s különleges parancsával előreküldött: tündérséged sürgősen térjen vissza az Égi Csarnokba.

Tizedik Hugica így felelt:

-Aranyvértes Szellem! Kérlek, jelentsd császári atyámnak, megszerettem ezt a gyönyörű emberi világot, s nem óhajtok visszamenni az Égi Csarnokba.

Amint az Aranyvértes Szellem elmondta Tizedik Hugica üzenetét, a Jáde-császár éktelen dühre gerjedt. A tizedik tündérlányt és A-niut a halandók világában ezüstfácán-csibékké változtatta.

Azóta az ezüstfácán csibepár az Emei-hegy erdeiben, sziklái és vízmosásai közt, tavai körül, patakok partjai fölött szabadon szárnyal, szabadon énekel. Az emberek pedig azt a tavat, amelyben a tündérlányok fürödtek, a Jáde-lányok tavának nevezték el.