Szécsi Magda: Káló

Az örök idők óta világító Nap mesélte az öregasszonyoknál is pletykásabb kósza Szélnek, hogy élt valamikor egy tüzes szemű, jóképű cigánylegény, akit Kálónak hívtak. Káló Rumakurbu vajda egyetlen fia volt. Anyja, a szépséges Drudma, a kék gyöngyöket síró, belehalt fia születésébe. Az anyja szépségét öröklő fiút a cigánykaraván vénasszonyai nevelték nagy szeretetben. Esténként titokzatos történeteket meséltek neki a piros szemű fehér lóról, a gyönyörű szigetről, ami régen Cigányország volt, a hatlábú csábos szirénekről, kiknek látása bódulatba ejtette az egyszerű embereket. Káló mosolyogva hallgatta az öreg cigányasszonyokat, nem hitt a tündérekben, sem az emberfaló rémekben. De egy este, ahogy lovát itatta a folyónál, varázslatos szépségű lányok táncoltak, akik kacagva hívogatták.

- Gyere le vízi birodalmunkba, te szép cigánylegény.

Válassz feleséget közülünk - biztatták.

Káló megnémult a csodálkozástól, nem tudott megszólalni. Ekkor kivált egy lány a többi közül és feljött a víz színére. Fekete haja kígyóként tekeredett utána. Kék szeme zöld lángokat vetett, ahogy a fiúra nézett.

- Zurdána vagyok, a vízi birodalom királynője. Ne félj tőlem - szólt susogva, és közelebb lebegett a fiúhoz.

Kálót elöntötte a forróság, és azon nyomban beleszeretett Zurdánába.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, csak ide nem messze volt egy szegény tót ember, s annak három fia. Azt mondja egyszer az öreg tót a fiainak:

- Na, fiaim, eleget éheztetek már itthon, menjetek országot-világot látni, de el ne kerüljétek Magyarországot, mert ott kolbászból fonják a kertet.* Ott van csak jó dolga a szegény tót legénynek.

Elindult a három legény, de velük ment az apjuk is. Kivezette őket egy magas hegynek a tetejére, onnét megmutatta nekik Szép Magyarországot.

- Lássátok, ez az az ország, ahol kolbászból fonják a kertet.

Ott elbúcsúzott tőlük, visszafordult a falujába, a fiúk pedig le a hegyen, neki Magyarországnak.

Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, az apjuk erősen a lelkükre kötötte, hogy elébb valahol állapodjanak meg, s tanuljanak meg jól magyarul, mert különben felkopik az álluk.

Mennek, mendegélnek a fiúk hegyeken-völgyeken által, s találkoznak egy emberrel. Kérdi az ember:

- Hová, merre fiúk?

Mondják a fiúk:

- Megyünk magyarul tanulni.

- No, akkor ne is menjetek tovább, álljatok be hozzám. Nálam három nap egy esztendő, s azalatt megtanítlak én titeket magyarul.

Ott maradnak a fiúk, kitelik az esztendő. De ugyan keveset tanultak. A legidősebb nem tudott egyebet ennél a két szónál:

- Mi hárman.

A középső csak ennyit tudott:

- Egy sajtért.

A harmadik csak annyit tudott:

- Az az igazság.

Hát mindegy, amennyit tudtak, annyit tudtak: mentek tovább. A falutól nem messze volt egy erdő, bemennek abba, s hát mit látnak! Ott fekszik az út közepén a gazdájuk. A szeme be volt hunyva, meg volt halva.

Nézik, nézik a legények, nem tudják elgondolni, hogy s mint került ide a gazdájuk ilyen hamar, hiszen amikor eljöttek tőle, még otthon volt, s lám itt fekszik az úton megölve.

Amint ezen tanakodnak, odajön egy zsandár, s kérdi tőlük:

- Hát azt az embert ki ölte meg?

Felel a legidősebb:

- Mi hárman.

- S miért öltétek meg?

- Egy sajtért.

- No bizony, ha megöltétek, viszlek is a tömlöcbe.

Mondotta a legfiatalabb:

- Az az igazság.

Azzal csak elindítja a zsandár a három tót legényt, kíséri a város felé. De még egy jó hajításnyira sem mentek, felugrik a holt ember nagy kacagással, s szalad utánuk. Visszanéznek a legények, de szemük-szájuk elállott a nagy csudálkozástól, mert ördög volt az, igazi ördög, nem ember, aki utánuk szaladott. Csak most tudták meg, hogy ördögnél laktak.

A zsandár egyszeriben eleresztette a fiúkat, az ördög is elszelelt nagy kacagva, s aztán meg sem állottak a fiúk, míg Magyarország kellős közepébe nem értek. Ott egy helyen, ahol éppen kolbászból fonták a kertet, megállottak, onnét többé el sem mozdultak.

Ha a kolbász még el nem fogyott, még ma is ott vannak.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Magyar mese- és mondavilág II. A fekete kisassony. Mesélte Benedek Elek

Szécsi Magda:

Doja, a cigány tündér

Élt egyszer valamikor régen, amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó napocska könnye, egy szép cigány tündér, akit Dojának hívtak.

Doja egy hatalmas felhőpalotában élt, és onnan figyelte népe vándorlását. Furcsa egy tündér volt, mert még soha senki nem látta az arcát, de érezték simogató kezét, hajának selymét, ha letörölte könnyeiket. Ő borította rájuk a feledés fátyolát is, ha szerelmi bánatuk volt, vagy ha megdobálták őket kővel, rossz szóval, mérges átkokkal az idegenek. Így aztán elfelejtették a rosszat, és újból meg újból hittek abban, hogy egyszer örökre letelepedhetnek valahol. Doja volt az is, aki mély, titokzatos álmot hozott rájuk, ha egy hosszú nap után megpihentek. Álmukban olyan szép volt a világ, hogy csak nehezen ébredtek fel.

Szécsi Magda:

A cigányasszony meg az ördög

Élt egyszer valamikor régen, amikor még csak a cigányok tudtak sírni, egy tündökletesen szép asszony, akinek tizenhárom gyereke volt. Úgy hívták, Vunida. Olyan szegények voltak, hogy reggeltől estig csak aludtak, hogy ne kínozza gyomrukat az éhség! Vunida szívét betegre marcangolta a bánat, ha csontsovány fiaira nézett.

- Mit tegyek? Mit tegyek! - sikoltozta hosszú haját tépve.

Valamikor régen nem volt Nap és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok között és óriások között. És nem engedték szabadon sem a Napot, sem a Holdat.
Élt akkor két ember. Ebben a két emberben igen nagy erő lakozott, azt tartották róluk, ők a földkerekség legbátrabb és legerősebb emberei, akik nem rettennek meg semmitől. Ők tudták csak, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és el is indultak a kiszabadításukra. Mentek, mendegéltek, Vándoroltak, hat teljes hónapig, sárkányok földjén keresztül, óriások földjén keresztül.

Mátyás király meghívott magához egy királyt, és megmutogatott neki mindenfélét. Megmutatta neki azt az önműködő angol klozettet is, amelyik ürítés után kitörölte a fenekét. A következő héten aztán ő hívta meg magához Mátyás királyt. De ez a király beültetett egy embert a klozettbe, hogy amikor Mátyás király ráül a klozettre, szúrja meg. Mátyás király kiment a klozettre. Akkor a katona, aki ott volt alul, fogta a szuronyát, és belenyomta Mátyás királyba. Akkor Mátyás király azt mondta:

- Szúrjad, szúrjad, most szúrod Magyarország igazságát!

(Csenki Sándor: A cigány meg a sárkány. Püspökladányi cigány népmesék.)